Nem értem, hogy az ember miért tartja annyira fontosnak, hogy menő társaslény legyen, amikor tisztán látható, hogy minden kapcsolat hazugságokon alapul.

Most már elhiszem, hogy létezik az a kifejezés, hogy túl késő. Elhiszem, hogy létezik a helyrehozhatatlan fogalma.

Csak azt nem tudom, hogy megéri-e próbálkozni. Ha ennyi idő alatt nem sikerült azt elérnem, ami alapvető egy ilyen helyzetben, akkor lesz majd olyan, hogy kifizetődik a sok próbálkozás? Vagy minden marad örökre ugyanígy? Akármi történik is?

Visszaakarom kapni az érzést. Visszaakarom kapni az élményt. Visszaakarlak kapni.

Elvárni a világtól, hogy igazságos legyen veled, mert jó vagy ugyanolyan, mintha azt várod egy bikától, hogy ne támadjon meg, mert vegetáriánus vagy.

/Dennis Wholey./

Igazad van.

Egyszer tényleg mindenkit elfelejtünk. Egyszer tényleg új életet kezdünk valahol messzire... egyedül. Egyszer majd már nem fogunk emlékezni ezekre a napokra, ezekre az élményekre és érzésekre. Egyszer majd semmi nem lesz meg abból, ami most van. Más fogja majd a kezünk.

Új életünk lesz... Új céljaink, komolyabb álmaink és vágyaink. Más lesz a fontos.

Mindent, és mindenkit itt fogunk hagyni, így ebben a formában.

Szerintem mi mind meg fogjuk bánni.

Nem fogok tudni egy év múlva leérettségizni.

Ez volt az utolsó aránylag békés érettségi szünet. / amiben meg kellett volna csinálnom a randis kisfilmemet./

Ha nem lett volna egy 0.-om, akkor én is ballagtam volna, én is érettségiznék és már leadtam volna a jelentkezésemet valamelyik nagyon színvonalas felsőoktatási intézménybe, ahova úgy sem vettek volna fel. Ez az egy év úgy sem számít már semmit.

Viszont csináltunk lámpiont, és már elkezdtem csinálni egy naptárat, és egy póló is tervbe van.

Nem hittem volna, hogy ennyi idő után tudlak még így szeretni. Azt tudtam, hogy szeretlek, de azt, hogy így... nem gondoltam volna.

Örülök, hogy rájöttem, hogy még is. Annyira jó most éppen ez az egész. Annyira boldog vagyok, amikor veled vagyok. Melletted az lehetek, aki tényleg valójában én vagyok. Melletted sírtam, nevettem, csalódtam, örültem és szerettem az elmúlt majd egy évben. Nagyon sokat jelentesz nekem, és lehet, hogy pont ezért, mert annyi mindent átéltünk már együtt. Nem gondoltam, hogy ezt valaha is kimondom majd, de úgy érzem, hogy te vagy a társam. Te vagy a társam... ez a legjobb szó rá. Te tanítottál meg szeretni, érezni úgy igazán... és azóta is szeretlek.

www.youtube.com/watch

We are all mad here.!

ha van egy titkos rajongóm, aki olvassa a blogom, a következők egyikével lepjen meg, hogy elnyerje az összes szeretetem.

• a rózsaszín napló a lakberendezési boltól.
• masnis nyaklánc./Nefertiti./
• köves hajpánt./Nefertiti./
• rózsaszín kalitka, szintén a lakberendezési boltól. ha nagyon teper egy kolibrit is szerezhet bele.
• napszemüveg./Tally Weijl./
• H&M vagy Bershka vásárlási utalvány.
• Csáth Géza naplója c. könyv.
• Ópium c. film.
• Kertész Imre: Sorstalanság c. könyve

Elérhető vagyok hétfőtől-péntekig a HMG területén. / 8-14/

ez lesz.

• Nagyvárad- versmondás.
• Máj vé' . Szeged.

                              - utána koncert.

• délutáni tanítás.
• ballagás.
• Kapolcs./?/
• osztálykirándulás./?/
• Rékával pizsiparty.

ez volt vele a szünetben.

• 5 nap együtt.- teniszeztünk, TV-ztünk, ő tanult én napoztam, írógépeztünk, voltunk párszor boltban, pezsgőztünk, kitakarította a szobámat, kifestette az arcom, leápoltuk a sportsérüléseit, csináltunk melegszendvicset, ettünk sok tojást, megint kiderült pár kellemetlen dolog /már nagyon unom.../, bowlingoztunk, elmentünk bulizni körösre.

                        gyorsan eltelt.

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!

Müller Péter.

úgy a pofádba röhögnék neked, Élet.!

hozzá kell tennem, hogy csodállak kiábrándítóan ironikus humorodért.

Nem találom azokat az embereket, akikkel jól tudom érezni magam, ezért az időm nagy részében magamat próbálom szórakoztatni.

Emiatt egyre jobban azt érzem, hogy egyedül szeretnék lenni, megakarok nézni egy filmet, össze akarok pakolni a szekrényemben, fényképeket akarok előhívatni és képkeretben kipakolni őket a falra, kollázsokat szeretnék csinálni, el szeretnék menni vásárolni, szeretnék egy határidőnaplót, és tanulni akarok, hogy továbbtanulhassak.  Ezeket szeretném csinálni, de értelmetlennek látom az egészet. Nincs pénzem képeket előhívatni, képkereteket venni, a kollázshoz újságokat és papírokat venni, határidőnaplót venni, főleg nem vásárolgatni, és  továbbtanulni sem lesz pénzem, nem lesz pénzem elmenni Kapolcsra, mert Magyarország egy gazdaságilag csődben lévő ország, ahol semmi lehetőség nincs, csak az hogy elmenjek napi 20 órába napszámozni, ez egyszerűen szánalmas szerintem. Alig várom, hogy felnőjek, elmenjek innen és keressek magamnak egy állást, hogy legyen pénzem fényképet előhívatni, képkeretet venni, papírokat és újságokat venni, határidőnaplót venni, és elmenni durizni.

Elég negatívan látom a jövőm, ha egyáltalán van olyan, és nem egy híd alatt fogok halálra fagyni.

mindig egyszerűbb elfogadni az "igazságot". Azt az igazságot, amit hogy hogy ha elhiszünk akkor megnyugszunk, és úgy gondoljuk, hogy minden rendben van. Ilyenkor én mindig ezt az opciót választom. Rá kellett jönnöm nem rég, hogy ez nem megoldás.! Nem megoldás, ha mindent vakon elhiszünk. Ne hagyjuk, hogy ennyire buták és naivak legyünk.! Ne alacsonyítsuk már így le magunkat.! Lehet, hogy a belenyugvástól vakon leszünk boldogok, de csak akkor láthatunk tisztán, ha megtaláljuk a saját őszinte igazságunkat. Nem szabad mindig a könnyebb utat választani.

Ezen a héten volt a költészet napja, ami alkalmából a nagyszünetben közös versmondás volt az udvaron. Kb. 100-150 ember jött ki, és mondta el velünk egyszerre az Akarsz-e játszani? című verset Kosztolányitól. Nagyon szeretem azt a verset, bár szerintem egy kicsit összevisszaság volt ez az egész.

Tegnap sokat beszélgettem Rékával, már nagyon hiányzott, hogy valakinek mindent el tudjak mondani magyarázkodás nélkül, anélkül, hogy évekre visszamenőleg kelljen leírnom minden egyes apró részletet, hogy megértse valaki a gondolatmenetemet. Szeretem, hogy ő az egyetlen ember, aki tudom hogy megért, anélkül, hogy el kelljen mondanom a mögöttes dolgokat, mert én soha nem úgy következtettem tettekből mint a legtöbb ember,  és a történések, cselekvések sem azt a reakciót váltják ki belőlem, amit szokásosnak lehet nevezni. Nehéz eset vagyok.

Össze kéne már szednem magam, mert nem nagyon tudom betartani ezt az új élet dolgot. Egyszerűen imádok enni, sajnálom dagadt vagyok, és tudom, hogy tudnék ezen változtatni, de nincs meg hozzá az erőm és a kitartásom jelenleg. Túl sok negatív dolog történt velem az elmúlt időszakban és nem vagyok hajlandó lemondani a sajtról, a büfés melegszendvicsről és legfőképpen a chips-ről TV-zés közben.!

A lényeg, hogy úgy köhögök, mint egy üszkös vénasszony már péntek óta, és ez szerintem a tesi órai magassarkúban, ligetben futás eredménye. A legrosszabb, hogy egyáltalán nem adja jelét, hogy el akarna múlni.! Mármint a köhögés...

Nem akarom látni. Nem akarom hallani. Nem akarom érezni. Nem akarok vele találkozni. Nem akarom, hogy létezzen.

Önző vagyok. Csak magamnak akarlak. Túlságosan ragaszkodok. Rád akarom erőltetni az akaratom. Azt akarom, hogy te is így érezz. Őszinte vagyok. Az a baj, hogy ezt mindenkitől elvárom. Nem vagyok toleráns. Nem tudok felejteni... semmit. Az álmaim éltetnek. Rólad is vannak, igen. Ragaszkodok az álmaimhoz is. Nem érdekel, hogy mi van veled, veletek ameddig nekem jó. Nem tűröm, ha lenéznek. Nem bírom elviselni azt, ha valaki nem kedvel, én viszont nagyon kevés embert tartok valamire. Mindenről meg van a véleményem, amit mindenkivel vagy elfogadtatok, vagy semmi sem érdekel. Ideges leszek, ha nem kapok elég figyelmet. Ha nem keresik a körülöttem lévő emberek a társaságom, akkor mérges vagyok, én viszont senkihez nem szólok magamtól egy szót sem. Nekem minden kell, és nem engedek senkit és semmit, és mindenre emlékszem.

Úgy érzem, hogy nem vagyok egy jó ember...

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.

Egyszer nélkülünk megy a vonat tovább,
És az állomáson állunk, ahol integetni kell,
De a búcsúra csak pár ember figyel.

Egyszer véget érnek múló napjaink,
Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink,
Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk,
De még addig mindent újra kezdhetünk!

Nehéz vele szembenézni. és nem is akarok... de tudom. Tudom, hogy egyszer majd szembe kell és akkor az majd mindent megváltoztat.

Tudom... lehet, hogy nem hiszed el, és biztos, hogy tagadod, de tudom. Tudom, hogy én soha nem voltam, nem vagyok és nem is leszek neked elég. Te soha nem fogsz úgy viszonyulni az életedhez, hogy nem kell neked más. Nem fogsz soha úgy rám nézni, mint az egyetlenre... és most nem az örök egyetlenre gondolok, hanem a jelen pillanatbeli egyetlenre. Te mindig keresni fogsz mást is... Ez vagy te. Ilyen vagy és kész... de egyszer biztosan átfogod lépni még jobban azt a határt, mert nem lehet hogy ne legyen olyan helyzet. Lehet, hogy nem kéne megvárni azt a pillanatot, lehet előbb lépni kéne...

valamerre.

Ráébredtem, hogy nem szeretem, hogy hozzám közelálló személyek olvassák a blogomat. Nagyon jól esik, ha olyanról van szó, de sok konfliktust is okoz.  A legtöbbször emiatt nem lehetek őszinte, emiatt kell visszafognom magam és ha nem teszem, akkor jönnek a megjegyzések és a lehordások.

De tudjátok rohadtul nem érdekel.!

Én úgy látom a dolgokat, ahogyan leírom. Nem ferdítek benne, ezek tényeken alapuló érzelmek, és nekem senki ne mondja azt, hogy ne tegyem ezt meg azt nyilvánosságra,  meg hogy megalázom.! Nem azért kezdtem el ezt még nagyon régen csinálni, hogy ferdítsek és hazudjak szépeket vagy jelentéktelen dolgokról írjak oldalakat.! Ha az életben az esetek 80%-ban nem mondhatom ki őszintén azt, amit  gondolok abban az adott szituációban, akkor legalább itt megtehetem, és meg is fogom tenni.!

Ezen kívül még egy nagyon fontos dolog.

Ha tettél valamit akkor vállald utána a következményeket basszameg.! Igen is ne tagadd le ország világ és magad előtt, mert te tetted, és nem tudod visszacsinálni és nem is akarod, és ez mindenkire vonatkozik.!

Nem várhatjátok el tőlem, hogy miattatok, a rátok való tekintettel korlátozzam a bejegyzéseimet, és azt amit akarok adni. Mert nem kéne csúnyákat írnom, ha nem csináltatok volna semmi rosszat. Nem fogom ilyen emberek miatt , miattatok, megmásítani a napjaim képét és elhallgatni részleteket.

Ez van. Én így látom. Várom a leveleket.!

Imádom, hogy süt a nap és meleg van, de emellett mindez emlékeztet arra, hogy mindjárt itt a nyár. Itt lesz Kapolcs, munkát kell találnom, le kell forgatnom a vizsgafilmem, össze kell hoznom egy jó átlagot év végére és jajj még nagyon sok minden közeledik.

Ötletem sincs, hogy mi fog történni velem a közel vagy távoli jövőben, de őszintén szólva nem is akarom tudni. Nincs egy biztos pont sem az életemben, de ez jól is van így.

Égető vágyat érzek arra, hogy vegyek egy sarut, feketét vagy barnát, hogy felvásároljam a fél Nefertiti-t, és hogy beszerezzek az eltört pilóta napszemüvegem helyett egy újat.

egy ilyet.!

Nem csak ez a blog lett hiányos...

Hiányosak lettek a leveleim, a naplóm, a facebookos üzenetek, az sms-ek és a képek a falon.

Nem tudom visszacsinálni, nem tudom megváltoztatni, nem tudom eltörölni, nem megtörténté tenni, de legalább ennyivel tudom tompítani az emlékeket. Nem akarok emlékezni a szépekre amikre gondoltam, amiket leírtam és mindezeket visszaolvasni. Nem vagyok hajlandó ezen nosztalgiázni. Egyáltalán abból az időből semmit sem szeretnék, hogy visszaköszönjön rám. Azt az egy hónapot ... nagyon sajnálom azt az egy hónapot.

Halálba születek, születve meghalok

Egyszerre kigyúlnak, kihunynak csillagok

Keletről jön a fény, nyugaton megpihen

Minden lét elmúlik és nem múlik semmi sem.

Én nem vagyok egy negatív személyiség.

Tudom, hogy hogyha valaki elolvassa ezt a blogot akkor ezt gondolja. Nem tagadom, ezek a bejegyzések is részét alkotják az életemnek, de én nem csak ez vagyok.! Nem csak tiszta szomorúság és csalódottság az életem.!

Sok mindent nem írtam le, ami miatt boldog voltam és jól éreztem magam úgy, ahogy voltam.

Nem írtam Krakkóról.! Nem írtam a szülinapomról.! Nem írtam a Szegedi fellépésünkről, sem az utána lévő buliról.! Nem írtam az ODT-ről sem, amit végül is nem mi nyertünk meg, de szerintem mindent beleadtunk és nagyon jó volt utána az egész délutánt közösen eltölteni és sokat nevetni. Nem írtam a Mustragáláról sem, és eleve arról a hétvégéről.! Sem a szalagavatóról...Úristen.! Semmi jóról nem írtam.!

Pedig ezek az események azok, amik úgy igazán fontosak lennének, nem a sok kiábrándultság, és én még annyira sem méltattam őket, hogy egyáltalán leírjam, hogy léteznek...

Ez lesz az első dolog, amin változtatni fogok, és most pedig filmezés helyett olvasom tovább a Büszkeség és Balítéletet.

Szeretném megismerni magamat.!

Szeretném, hogy ha néha elgondolkodnék azok, hogy mit szeretnék csinálni. Felkelek és minden napom ugyanúgy telik és már annyira benne vagyok ebben a mókuskerékben, hogy magától értetődik, hogy mit fogok tenni, hogy hova fogok menni és nem is jut eszembe semmi, csak rutinszerűen végrehajtom a dolgokat. Mikor mondtam magamnak utoljára hogy :

' Most én, Zsófi elmegyek a menzára ebédelni. És mi lenne ha inkább beülnék valahova pizzázni vagy vennék egy gyrost?'

'Most én, Zsófi lemegyek a büfébe és kikérem a szokásos kávémat. És mi lenne, ha inkább vennék egy Topjoyt és megnézném benne a mondatot?'

' Most én, Zsófi befekszek az ágyamba és berakok valami filmet. És mi lenne, ha inkább tovább olvasnám a Büszkeség és Balítéletet?'

Emiatt unalmas minden napom. Szeretnék új dolgokat csinálni. Szeretnék új emberekkel megismerkedni. Szeretném ha lennének céljaim és tudnám, hogy mit akarok majd kezdeni magammal a jövőben. Szeretném, ha lenne értelme az életemnek.

Nem sírom vissza a régi időket, szó sincs róla, de tegnap visszaolvastam a naplómat. Annyi ember volt körülöttem. Mindig történt valami. Hova lettek az események, a véletlenek, a nevetések, a sírások, az érzelmek, a kalandok, a tervek, az emberek?! Megállt körülöttem a világ...?

Most úgy érzem, hogy nem nagyon szeretem a hétköznapjaimat. Meguntam, hogy nem történik semmi változás. Annyira szomorúnak érzem azt, hogy mondjuk beszélgetek valakivel, vagy kávézok valakivel és teszem fel én nagyon jól érzem magam, erre a másik benyögi, hogy 'jajj de unatkozok.'

Teljesen mások az elvárásaim, mint a legtöbb embernek. Teljesen más dolgok tesznek boldoggá. Teljesen más a fontossági sorrendem. Mások az álmaim. Máshogy gondolkozok, mást jegyzek meg, más érdekel. De ez az egész nem is érdekelne, ha találnék egy olyan embert, aki minden pillanatomat megérti és mellettem áll, és vár rám és szeret velem lenni. Remélem egyszer meglesz...

Az életek is úgy repednek meg, ahogy a jég. Személyiségek. Egyéniségek.

/Jeffrey Eugenides/