Ezen a héten volt a költészet napja, ami alkalmából a nagyszünetben közös versmondás volt az udvaron. Kb. 100-150 ember jött ki, és mondta el velünk egyszerre az Akarsz-e játszani? című verset Kosztolányitól. Nagyon szeretem azt a verset, bár szerintem egy kicsit összevisszaság volt ez az egész.
Tegnap sokat beszélgettem Rékával, már nagyon hiányzott, hogy valakinek mindent el tudjak mondani magyarázkodás nélkül, anélkül, hogy évekre visszamenőleg kelljen leírnom minden egyes apró részletet, hogy megértse valaki a gondolatmenetemet. Szeretem, hogy ő az egyetlen ember, aki tudom hogy megért, anélkül, hogy el kelljen mondanom a mögöttes dolgokat, mert én soha nem úgy következtettem tettekből mint a legtöbb ember, és a történések, cselekvések sem azt a reakciót váltják ki belőlem, amit szokásosnak lehet nevezni. Nehéz eset vagyok.
Össze kéne már szednem magam, mert nem nagyon tudom betartani ezt az új élet dolgot. Egyszerűen imádok enni, sajnálom dagadt vagyok, és tudom, hogy tudnék ezen változtatni, de nincs meg hozzá az erőm és a kitartásom jelenleg. Túl sok negatív dolog történt velem az elmúlt időszakban és nem vagyok hajlandó lemondani a sajtról, a büfés melegszendvicsről és legfőképpen a chips-ről TV-zés közben.!
A lényeg, hogy úgy köhögök, mint egy üszkös vénasszony már péntek óta, és ez szerintem a tesi órai magassarkúban, ligetben futás eredménye. A legrosszabb, hogy egyáltalán nem adja jelét, hogy el akarna múlni.! Mármint a köhögés...
