Én nem vagyok Picasso se Paulo Coelho, egy egyszerű ember vagyok egyszerű vágyakkal és egyszerű szavakkal, hétköznapi álmokkal és célokkal. Nem tudok semmi különlegeset, nem vagyok képes megváltani a világot sőt, még matekból is csak kettes vagyok és már 2 hónapja nem tudok megírni egy esszét médiára. Nem tudok semmi különlegeset, extrát nyújtani, az olyan több oldalas levelek, mint amilyeneket az Anyegin-ben írtak egymásnak, helyett csak egy szót ismerek...szeretlek. De nekem, mint hétköznapi léleknek, ez az egy egyszerű, minden extra nélküli szó, nagyon is különleges és értékes.
"Hát a saját hibáinkból pedig tanulnunk kéne..." Én nem tanulok. Nem akarok belőle tanulni... Azért vagyok fiatal, hogy legyen időm hibát hibára halmozni, és szeretnék ezzel a lehetőségemmel élni. Azután pedig azzal a másik lehetőséggel élni, mint minden tizenéves. Szeretek egy csalódás után lefeküdni az ágyamra, szomorú számokat hallgatni és kisírni a szemeim. Szeretem kilooszámra enni a fagyit, miközben a leghihetetlenebb romantikus vígjátékokat nézem. Szeretek reggel futni a busz után mert túl sokáig vasaltam a hajam vagy sminkeltem. Szeretem szanaszét hagyni a dolgaim és elfelejteni, hogy mire kéne tanulni. Szeretem az egész napom facebookozással, telefonálással és tv-zéssel tölteni. Szeretem játszani a sértődöttet és másnak puffogni. Szeretek a barátaimmal partymission-re menni, és szeretek arra ébredni, hogy nem tudom, hogy ki törte szét a púderem. Szeretem szünetekben a tanárokat szidni és rájuk fogni, hogy, én nem tanultam. Azt hiszem... szeretek átlagos . hétköznapi tizenéves lenni. És sál nélkül is meg tudom ezt csinálni. Most pedig elpattanok Szentesre Kuzinért.
