Gondoltam leírom, hogy rosszul érint az, ahogy állsz hozzám. Pontosabban, hogy nem tudsz velem másról beszélni csak arról, hogy mit csináljak, és arról, hogy téged mi bánt, de aztán rájöttem, hogy már annyira hozzászoktam, hogy a bosszantó érzés, amit ezek az, úgy mond "beszélgetések" hagynak bennem maguk után pár pillanat alatt elszállnak. A még fontosabb, hogy már nem is érdekel. Nem tudtam ez ellen tenni, már nem is akarok, ettől függetlenül meghallgatlak, mert nem tehetek mást, de azért mindig ott fog bennem élni, hogy téged hidegen hagy, hogy mi van velem, hogy mi bánt és az is, hogy az én érdekeimet szem előtt tartsd.
Fáj a szívem pár emberért. Pár olyan emberért, akik teli vannak jó indulattal, akik bármikor megsegítenék a másikat akármiben. Akik még bíznak az életben, és tudnak őszintén szeretni. Akik mindenüket odaadják a másiknak, de nem kapják meg cserébe azt amit érdemelnének. Semmijük sincs, pedig megérdemelnének mindent. Nem jut ilyenkor már szó az eszembe, csak az, hogy igazságtalan.
