Minden kapcsolatban eljön, az az idő amikor, a romantikát felváltja a bizalom.
Ez valószínűleg nálunk már régen bekövetkezett, és tudatosult bennem, hogy nagyon sajnálom. Nehéz dolog ebben a fázisban már visszahozni a romantikának egy kis szikráját is. Már nem várjuk dobogó szívvel, és pillangókkal teli hassal a találkozásokat, hanem rutinnak vesszük őket. Kifogytunk az elsőkből, és nem várunk a másiktól meglepetéseket.
Talán ez az oka annak, hogy már nem féltjük a másikat? Ez az oka annak, hogy amikor párként kiérünk egy olyan terepre, ahol 3-nál több ember van , akkor már hirtelen nem te leszel többé 'cuki', és egy hirtelen azon veszed észre magad, hogy egy padon ülsz egyedül már egy órája?
És vajon ilyenkor magunkat kell okolnunk, azért, mert jól esik az, hogy egy rendes srác, úgy foglalkozik velünk, mint azt a barátunktól elvárjuk, vagy éppen, hogy a barátunkat?
/ el ne felejtsem, hogy kifejezetten nem szeretek úgy bulizni menni, hogy bicikliznem kell 40 km-t, egyedül vagyok egész este, és idegeskedek az állandó eltűnések miatt. /
