Itt van a nyár, és olyan gyorsan telik még mindig az idő. Észre sem vettem, hogy nem a suli falai között élem a hétköznapjaimat, talán azért, mert így sincs több szabadidőm, és nem is szeretem a nyarat.
Mostanában sokszor rám tör az a tipikus negativizmus. Az egyik része a " mi lesz velem..." kezdetű mondatokból áll, a másik pedig a tipikus " mi lett volna, ha..."
Hiányoznak a barátok, az élmények, amikre örökre emlékszünk, és úgy minden, ami megtölti értelemmel a tetteinket.
Agyon nyomottnak érzem magam, nem vesznek körül mások csak energiavámpírok, és ki akarok szakadni innen. Élni akarom az én életem, úgy ahogy én akarom, és nem vagyok önző, csak kezdeni akarok már végre magammal valamit, és itt nem tudok csinálni semmit, mert úgy érzem, hogy le vagyok láncolva. Feküdni akarok a napon egész nap, délig aludni, és utána nem csinálni semmit. Egész nap Szex és New Yorkot nézni a barátaimmal egy doboz muffinos fagyival. Ezt akarom, nem többet. És ilyenkor nagyon tudom sajnálni azt az egy évet.
