tulajdonképpen mindennapjaimat általában úgy élem, hogy bennem van az a tudat, hogy jelentéktelen vagyok... ez most nem egy ilyen önbizalom hiányos kijelentés, meg nem arra hajtok, hogy mindenki elkezdjen sajnálni, csak arra utalok, hogy senki számára nem vagyok nélkülözhetetlen. Ettől függetlenül én még nagyon szeretem a szürke kis hétkönapjain a suli falain belül vagy kivül, és élvezem különleges pillanataim minden egyes percével együtt.

most itt arról van szó, hogy egy körülbelül 5 fős társaságot akart valaki elcipelni több tíz kilométerekkel arrébb, csak azért mert annak az esélye, hogy én  egy helyiségben leszek vele esetleg több mint egy órán keresztül 80% felé ugrott... ilyen döntések és kijelentések után látom azt a nagy nullát a fejem mellett amikor belenézek a tükörbe és az a szomorú, hogy nem csak, hogy jelentéktelen vagyok, hanem még az emberek is menekülnek előlem, és ilyenkor egyszerűen csak nem értem... és... és... eléggé fáj is... iszonyatosan bántó...

most így elgondolkoztam, hogy valójában milyen szerepet is töltök be a társadalomban...?