és akkor most jön a délutánom...
én siettem a buszra... vágtáztam végig szentesen és nem gondoltam semmire csak arra, hogy el kell érnem a buszt...! Azon agyaltam, hogy mennyit kell tanulnom, és hogy mennyi dolgom van, hogy meg kell írnom a szinopszisokat, hogy szereplőket kell találnom, hogy zenét kell szereznem és egy jó vágóprogramot, hogy helyszínt kell találnom...minden pattogott bennem, hogy mennyire nincs időm.. és akkor rámsütött a nap... és én ott voltam a ligetnél-hmgnél. Olyan érzés volt, amit nem tudok egyszerűen megfogalmazni. Deja Vu szerű valami...mintha az az egyetlen napsugár emlékeztetni akart volna valamire... megálltam és csak szétnéztem. Hirtelen jött az egész... rájöttem valamire. Arra, hogy van bennem egy érzés, ami mindig boldoggá tesz, amikor eszembe jut. Arra, hogy mennyire hálás vagyok, hogy te vagy nekem...hogy ez, ahogy te mondtad egy csoda. Annyira emlékeztem arra, hogy tavaly ilyenkor ősszel ott sétáltunk, ahol délután álltam.! Arra, hogy akkor is sütött a nap... és akkor is siettem a buszra... és egy éve amikor felszálltam a buszra, ugyanolyan naplemente volt mint ma.! Ugyanazon az oldalon ültem, ugyanazon a buszon és ugyanúgy bámultam bele a napba...ma is ugyanúgy elmosolyodtam... ugyanúgy hülyének nézett mindenki... ugyanúgy vártam hogy újra lássalak...
Elterveztem, hogy ahogy hazaérek felhívlak és mindezt elmondom, hogy én már akkor is szerettelek... és most is szeretlek... és sokkal jobban mint akkor...írni akartam neked msn-en valamit... mint ahogy te tetted egy éve mindennap... és majd milyen jó lesz. Azt akartam, hogy meglásd hogy gondoltam rád és hogy örülj neki... hogy te is mosolyogj a semmibe...hogy téged is nézzenek hülyének.! Én ezek miatt boldogan és mosolyogva jöttem haza.! Nem érdekelt, hogy mennyi dolgom van... rohantam fel ide, a szobámba és már kész szöveg volt a fejembe amit leakartam írni... és bekapcsoltam a gépem és még mindig mosolyogtam... és ... és ... amikor megláttam, hogy írtál azt hittem, hogy te is valami olyasmit akarsz írni, amit én... de megláttam az üzeneted és én csak ültem.
még mindig csak ülök... Amiket leírtál a 90%-a nem igaz.! Van benne igazság...igen, elég kellemetlenül éreztem magam emiatt az egész dolog miatt, de engem nem érdekel. Nekem ez semmit nem jelent.! Igen sokszor fáradt vagyok. Sokszor amikor találkozunk, akkor elkalandozok...azon jár az agyam, hogy miket kell csinálnom, hogy mit hogy csináljak, hogy mindenkinek jó legyen... és félek.! Mert tudom, hogy nem lesz jó.. SENKINEK.! Tőled is félek... pont ezektől az üzenetektől, bekattanásoktól.! Nem akarlak elveszíteni és bánt, hogy ennyire nem bízol bennem.! Hogy nem hiszel nekem, hogy szerinted hazudok neked, amikor azt mondom, hogy szeretlek... Pedig én tudom, hogy nem.! Mindenki tudja, hogy nem.!
hát én akkor nem foglak keresni... annyira nagyon nehéz lesz, de én tiszteletben tartom, hogy ha te ezt kéred. Itt ülök már több mint kér órája és az msn-en ablakod még mindig nem csuktam be, és most is fent vagy, de én csendben maradok. Nem beszélek hozzád, nem hívlak, nem írok msn-en, nem írok sms-t, de azt tudnod kell, hogy én nem akarlak elveszíteni.! Hogy hiányzol mindig... most is hiányzol.! Hiányoznál.! Hiányozna az arcod, az ölelésed, az sms-ek... minden.! Várni akarok rád délutánonként.! Felakarlak hívni suli után és esténként.! Ma is fel akarlak... és rossz lesz, nagyon rossz lesz úgy lefeküdni, hogy csak azért rakom a párnám mellé a telefonom, hogy reggel ébresszen és nem kell felkapcsolnom a lámpám, hogy ébren tartson, mert nyugodtan elaludhatok...
remélem ezt elolvasod még ma. nagyon szeretlek. nekem még senki SOHA nem jelentett ennyit... és mindennél jobban szeretném ha ez tudatosulna benned.
