We are all mad here.

Vannak olyan szituációk az életben, amikor már a sétálóutca kirakataiban világító lámpák fényének melegétől is egy pillanatra boldog vagy... egy pillanatra, mert aztán belenézel a kirakat üvegbe és csak bámulod magad és pattognak be a kérdések az agyadba, hogy miért vagyok én most itt.? Miért állok hajnalban az Andrássy úton totál egyedül.!? Miért nem tudok egyetlen ismerős arcot sem előkeríteni.? Miért nem is akarok...? Miért nincs itt mellettem egy emberi lény, aki leülne velem a lépcsőkre csövezni és együtt fáznánk és éreznénk úgy, hogy az az egy óra ameddig oda nem ér a busz az felér az örökkévalósággal.? Én ilyenkor mindig szeretnék magam mellé valakit. Szeretnék beszélgetni valakivel... akár telefonon is.! Az a baj, hogy még tárcsázni sem merek, mert kit hívhatnék fel vasárnap hajnal fél négykor úgy, hogy csak annyit mondok neki halkan, hogy... beszélgetnél egy kicsit velem.? Inkább leülök oda egyedül és ahelyett, hogy hívnék csak bámulom a telefonom. Ezek után jönnek a szokásos körök... mindig hozzád szólnak. mindig leül melléd valaki, hogy megkérdezze, hogy tulajdonképpen miért itt, és miért nem otthon a TV elött ülök.? Ezekkel a baj az, hogy legkevésbé sem érdekli őket a válasz. Aztán mondod, hogy menned kell, felállsz, elsétálsz és leülsz 5 méterrel arrébb egy másik lépcsőre csak azért, hogy megint elgondolkozz rajta, hogy elővedd-e a telefonod vagy várdd meg a következő felmentő sereget és addig beszélgess velük ameddig el nem kezdd hajnalodni. Az utobbit választottam... legalább valaki ott ül mellettem. Beszélget velem. Figyel rám... egy kicsit. talán... de annyira jó lenne ha valaki olyan lenne mellettem, aki ismer. akire anélkül rámosolyoghatok, hogy meg kell erőltetnem magam. És még nem is telefonálhatok...pedig úgy hiányzol... és úgy bele mondanám  halkan a telefonba, hogy ... beszélgetnél egy kicsit velem.?