Hihetetlen, hogy egy este alatt mennyit változhat az életed. Amiről azt hitted, hogy nincs többé, hogy örökre elmúlt, az olyan gyorsan szivárog vissza beléd, hogy te is megijedsz tőle. Számomra ijesztő a gondolat, hogy az, hogy most is itt van valószínűleg azt jelenti, hogy soha nem ment el...
Amikor szakítottunk azt hittem, hogy kész. Vége. Légy erős és jó lesz minden. Egy hétig semmi bajom nem volt. Lehet, hogy azért mert ameddig együtt voltunk, addig is volt pár olyan hét, amikor egész végig nem láttuk egymást. Aztán egyszerűen nagyon elkezdett hiányozni. Mindenben őt láttam, mindenhol őt kerestem, nem bírtam másra gondolni és amikor arra utaló jeleket láttam, hogy van barátnője egyszerűen nem bírtam tovább és összetörtem. Mindennél jobban fájt a gondolat, hogy az az álomvilág, ami nekem meg volt az első együtt töltött két hónapunkban, aminek azt hittem, hogy része vagyok, amiről azt gondoltam, hogy az enyém, az most az övé. Ő érzi úgy, hogy egy tündérmesébe csöppent, hogy ez valami különleges, amit csak ők ketten értenek. Végül rájöttem, hogy semmi értelme ezzel törödni, hiszen tudtam, hogy ez lesz, nem tehetek ellene semmit. Ez volt az a pont, ahonnan elkezdtem felállni. Eltelt 2-3 hét én már túl voltam pár baráton és kezdtem magam újra boldognak érezni. Aztán jött az a bizonyos este. Úgy indultam el otthonról Gáborhoz, hogy egy fergetes buli lesz. Amikor magassarkúban tipegtem végig a városon totál józanul, egy másfajta végkimenetelt képzeltem el magamban. Pár órával később félrészegen, amikor megkértem Gábort , hogy vigyázzon rám, és ha véletlen összefutunk Bellával ne engedjen a közelébe sem, már gondoltam, hogy ez valami más lesz. Más is lett. Nem hibáztatom Gábort, hogy nem vigyázott rám, én voltam a hülye, de az egész életem egy 90 fokos fordulatot vett.
Nem vagyunk megint együtt... de ugyanazok a gondjaim megint. Ugyanazok az álmaim. Ugyanúgy várok és hiányzik. És persze ki tudja mi lesz ebből újra.
