Ma sok mindenre rájöttem. Arra, hogy egyszerűen depressziós leszek attól, hogy juniusban kabátot kéne vennem, mert persze én elvből fel nem veszem, és az, hogy szinte egész nap szakad az eső csak rádob még egy lapáttal. Rájöttem, hogy imádom a koktélparadicsomot, és szeretem nézni ahogy készül a pirítós. Szeretem nézni, ahogy változnak a felhők, mert annyira kifejező. Imádom a pipacsokat a vasútisínek mellett, ahogy a pipacs piros színe, a sin fekete szene és a fehérre meszelt kilóméter kövek kontrasztot alkotnak. Szeretem nézni a galambokat a zöld fűben, ahogy süt a nap és kék az ég, és ők, ott ketten, alig látszanak ki a zöld fűből , de ennek ellenére tisztán kivehető, hogy egyszerre mozognak... egyszerre hajolnak le a fűbe, egyszerre fordulnak meg a kétes zajokra, és repülnek fel majd szállnak le pár méterrel arrébb. Ráadásul milyen kövérek mostanában a galambok. Rájöttem, hogy szeretem a szénabálákat így ősszel, amit szépen el vannak rendezve a földeken és szeretem nézni a buszból a naplementét, főleg ha egy nap nem is zárulhatna jobban. Rájöttem, hogy azzal, hogy elvágattam a hajam egyáltalán nem értem el a kívánt hatást, mert nem.Mindezek ellenére tetszik, hogy már csak vállig ér de még mindig nem nézek ki úgy mint egy tizenhét éves. Ez annyira bosszentó. Megérdemlem, hogy tizenhétnek, nem pedig maximum tizenötnek nézzek ki, hamár tizenhét évig túléltem érte. Rájöttem, hogy szangvinikus a személyiségtipusom, és már sokadjára rájöttem, hogy mennyire annyira boldog. Csak Murphy takarodjon már a picsába...
És minderre ma. (:
