nem az az első, hogy kételkedek, hanem rögtön elhiszem. lehet, hogy nem kéne... elsőre bízok, naív vagyok és nem hazudok. magamból indulok ki...számomra mindenki szép. néha magamhoz ölelném az egész világot, máskor meg kilőném innen magam egy rakétával.

de mondjátok... miért vagytok gonoszak?

néha megunom... ordítanék. úgy érzem, hogy ki akarok szállni. hogy nem értékel engem senki... és semmit ami belőlem fakad. hogy mindenki egy eszköznek használ, akinek nem lehetnek saját vágyai és döntései... és ha vannak is azokat magától értetődöen gyorsan temessük el. önzőek vagyunk. ti is... én is. fájdalmat okozunk másnak, ha attól nekünk jobb lesz a helyzetünk, vagy közelebb kerülünk egy lépéssel a céljainkhoz. lusták vagyunk emberekre semleges megoldásokat találni, és elvárjuk a körölöttünk lévőktől, hogy helyettünk szálljanak szembe a gondjainkkal, bár én úgy érzem, hogy az önzőségem erre is kiterjed, mert soha nem kérek segítséget, ha megszakadok akkor sem. Ebben az is közre játszik, hogy én tiszteletben tartom a ti szabad akaratotokat, és tudom, hogy ugyan annyi baj nyom titeket is, és megérdemlitek, hogy magatokkal foglalkozhassatok...

bárcsak a boldogságomban is ilyen önző tudnék lenni, és nem alkalmazkodnék mindenkihez, minden egy emberhez és minden egyes levélhez meg fűszálhoz, hanem én vennélek rá titeket, hogy egyszer csak EGYSZER egy kicsit értsetek meg... de szerintem ilyen nem lesz a közel jövőben. pedig úúgy kiprobálnám... csak pár napra...